Beleolvasó

Az élet tele van buktatókkal.

Hol átugorjuk, hol elesünk bennük,

de mindenből tanulunk.

Ha az életünk nem is a terveink szerint alakul,

mégis képesek vagyunk meglátni az új lehetőségeket,

akkor egy csodálatos jövő vár ránk.

Születésünk pillanatában a vászon, amire életünk történeteit festjük, vajon még üres?

Lehetséges, hogy már eleve fel van skiccelve az előre megírt történetünk? Eleve elrendelt találkozások és érzések, amelyek elkísérnek bennünket, ha akarjuk, ha nem. Fekete-fehér vonalak kuszasága hálózza be életünk vásznát, amin nem fog a radír, és mi minden döntésünkkel újabb és újabb kitörölhetetlen vonalat húzunk, ami meghatároz bennünket. Ha pedig egy-egy jelentős emlék színezi tovább a belső képünk, akkor kirobbannak a színek, és ezernyi varázslatos érzéssel töltik meg ezt a bizonyos vásznat. De vajon lehet rajta változtatni? A már megfestett vászonra új történetet felvinni? Elővehetek új vásznat, ha úgy érzem, újra kell kezdenem? Vagy elégedjek meg vele, hogy az ezernyi tündöklő színt, amire nem akarok emlékezni, csak fekete festékkel tudom eltüntetni, és bárhogy is szeretném, már sosem lesz ugyanolyan, mint volt?

Az élet egy ribanc.

A feje tetejére áll a világom egyetlen perc alatt. Most érzem először igazán, hogy a szívem minden egyes dobbanással a mellkasomnak feszül, az elmúlt hatvan másodpercben egyre gyorsabban és gyorsabban zakatolt.

Felkapom a fejem, amikor újra felhangzik a bemondó hangja. Ezúttal már egészen biztos, hogy nem hallucinálok. Pár perccel ezelőttig békésen olvasgattam a legújabb fantasyregényem, ami nagyon is ígéretesnek tűnt. De abban a pillanatban, hogy meghallottam Jack Carrigan nevét, kiesett a könyv a kezemből, és tompa puffanással a földön landolt. Nem túl sok focista van ezen a néven – pontosan egy –, előrecsúszom a kanapén, úgy figyelek a hírolvasó minden szavára, hátha többet megtudok. Jack… Nagyon rég nem hallottam róla. Mielőtt berántana a múlt, újra megszólal a hírolvasó. Elmondja, hogy Jack Carrigan az évtized igazolásával a Chicago Bears csapatából átszerződik a San Francisco Angels futballklubhoz. Mi a picsa??? – tátom el a számat. Megremegek a kanapén. Elképzelni is lehetetlen, mivel jár mindez. Fel sem tudom fogni ebben a pillanatban. Kétségem sem lehet afelől, hogy ugyanarról a Jackről beszél, mint akire én gondolok, mert egy interjút is bevágnak, amiben azt taglalja, mennyire várja az új kihívásokat a következő szezonban. Teljesen le vagyok sokkolva, miközben azt nézem, hogy mosolyog a kamerába.

– Jack – suttogom. 

A fiú, vagyis most már férfi – vonásai egyszerre pont olyanok, és mégsem, valahogy érettebb lett –, és akibe őrülten szerelmes voltam a középiskolában, épp az előbb adott interjút a nagyszerű hírről. Kinek nagyszerű? Én ugyanis ma írtam alá egy több hónapos szerződést ugyanezzel a futballklubbal. Atyaég!

A férfi, akinek nyolc évvel ezelőtt összetörtem a szívét, egy városban lesz velem. Sőt! Egy munkahelyen. A tévére pislogok újra, mintha bármire is megadhatná nekem a választ.

A kábulatból a csajok zökkentenek ki, akik lendületesen bevágódnak a lakásomba. Grace egy üveg bort lóbál a kezében, mintha az most bármire is megoldás lenne. Tény, hogy rosszabb nem lesz tőle, de jobb sem. Elizabeth keze pedig tele van táblás csokival. Alkohol és édesség kombó, ami szerintük gyógyír mindenre. Melegség önti el a szívemet, amikor rájuk pillantok, és látom rajtuk, mennyire érdekli őket a sorsom. Amikor két éve beköltöztem ebbe a négyemeletes helyes kis téglaépületbe – amelybe azután rögtön bele is szerettem –, még nem sejtettem, hogy sokkal többet kapok itt, mint egy csodálatos kis lakást. A lányok szintén ebben az épületben laknak, ugyanazon az emeleten, csak egy ajtóval odébb. Mindketten igazi különcök, de valahogy az első pillanattól fogva megtaláltuk a közös hangot. Segítettek beköltözni, majd berendezni a lakást. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Ez látszik is, ugyanis minden előzmény nélkül simán csak benyitottak, ezen pedig, őszintén szólva, meg sem lepődöm. Úgy jövünk-megyünk egymáshoz, mintha együtt laknánk. Imádom, hogy ilyen közvetlen a viszonyunk, és most ezt a szükség meg is követeli.

– Mi a helyzet? – kérdezem, miközben beljebb jönnek a nappaliba. Felveszem a könyvet, és a kisasztalra dobom magam elé, majd a kanapét megkerülve a háttámlára ülök, és a szemükbe nézek.

– Semmi különös – mondja Eliza fapofával. – Csak az, hogy a csapból is a pasid folyik. Ez a szitu. Gondolom, láttad, nem? – sóhajt egy hatalmasat, mintha az én terhem az övé is lenne.

– De, láttam – közlöm higgadtan. Valószínűleg azért, mert teljes sokk alatt vagyok még mindig. A csajok erősen felfokozott állapotba kerültek, mellettük én igazi érzelmi analfabétának tűnhetek. – Egyébként nem a pasim – jegyzem meg, mert megnyugtat, ha hangosan is kimondom. – Ezért jöttetek?

– Naná! – bólint Eliza.

Hát persze hogy most sem hagynak cserben. Érkezik a megnyugtató gondolat.

– A hírekben csak róla van szó. Ha vakok és süketek lennénk, ma este akkor is értesülnénk az átigazolásáról – folytatja Grace. – Bár a te esetedben kész szerencse, hogy ez megtörtént.

– Haha, marha vicces vagy – nyújtok rá nyelvet. – Add csak ide azt a bort! – kapom ki Grace szorításából az üveget, és ölelem magamhoz. – Ki kér? – kérdezem, miközben átmegyek a konyhába, ami csak pár lendületes lépés a nappaliból.

Két kéz emelkedik a levegőbe szó nélkül, miközben követnek. Előveszem a poharakat, a pultra csúsztatom jó lassan, majd kitöltöm a bort. Közben a csajok is elhelyezkednek az étkezőpult körül a bárszékeken. A kedvenc részem a nappaliba nyúló konyha, amitől tágasnak tűnik az egyébként pici lakásom. Leülök én is velük szemben, majd játszani kezdek a poharammal. Addig tologatom a talpát, amíg végül egy síkba nem kerül az üveggel. Grace és Eliza csendben megvárja, amíg ezzel foglalatoskodom. Tudják, hogy szükségem van pár percre rendezni a gondolataimat. Amikor teljesen beállítom, hátradőlök.

– Szóval Jack Carrigan – töri meg az elnyújtott csendet Grace.

– Mostantól a San Francisco Angelsben játszik – folytatja Eliza.

– Ahová éppen ma szerződtem le – fejezem be. – Jól összefoglaltuk a helyzetet – vonom meg a vállamat, és ezzel nagy sóhaj szakad ki belőlem.

– A jó hír, hogy most már végre letöltheted a social appokat – próbálja elviccelni a helyzetet Grace. – Képzeld, új távlatok nyílnak meg előtted! Messenger és társai.

Grace azért szekál ezzel, mert nem használom a népszerű platformokat, ugyanis tényleg ki akartam zárni a kísértést az életemből, és ez tűnt számomra a legjobb megoldásnak. Korábban használtam a Facebookot, de azt vettem észre, hogy a keresőbe mindig ugyanazt a nevet ütöm be. Rájöttem, hogy ezt nem csinálhatom magammal, és hosszú évekkel ezelőtt egyszerűen töröltem ezeket az appokat. Annyira képtelen ez az egész helyzet, hogy amint egymásra nézünk, mindannyian elnevetjük magunkat. Nem is bírom abbahagyni, hosszú percekig csak nevetek. Ebben benne van az elmúlt napok összes frusztrációja meg ez az egész szituáció, amibe most belekeveredtem. Amikor végül abbahagyom a nevetést, rögtön könnyek kezdenek el potyogni a szememből. Régen meghoztam egy döntést. Egy nehéz döntést. De egy dologgal sosem számoltam. Sosem gondoltam, egyszer megint annyira közel leszek hozzá, hogy újra fájhat. Az eltemetett érzéseim, amiket egy sötét és mély helyre zártam, hamar felszínre törnek. Amióta elhangzott a hír, próbálom továbbra is elnyomni ezeket. Eddig sikerült. A lányok gyorsan átjönnek hozzám a pult másik oldalára, és megölelnek. Így álldogálunk együtt egy kis ideig. Erőt ad, hogy velem vannak. Ez a hármas ölelés biztonságot jelent, a külvilág nem is létezik most. Amikor megnyugszom, kibontakozom a karjukból, és kiegyenesedem a székben.

– Köszi, hogy itt vagytok nekem – hálálkodom rekedt hangon, miközben az utolsó könnycseppeket is kitörlöm a szemem sarkából.

– Ugyan! Fordított helyzetben mi is ezt várjuk el – üti el viccesen Grace.

– Oké, oké! Amennyiben sztársportoló szerelmet választotok, én ott leszek – kacsintok rájuk. Ünnepélyesen a szívemre helyezem a jobb tenyerem, a balt pedig a vállam fölé tartom.

– Ez egy új recept? – szúrja ki Grace a hűtőre mágnessel rögzített nyomtatott papírlapot.

– Igen. Tegnap került fel a blogra.

– Végre! – kiált fel Eliza. – Hosszú hónapok óta nem volt semmi új recept.

– Ez most szemrehányás, hogy unod a főztömet? – vonom össze a szemöldökömet.

– És mi a terv? – teszi fel a mindenkit foglalkoztató kérdést Eliza.

– Hogy megfőzöm? – mosolygok gúnyosan.

– Nem erre gondolt, te lökött, és ezt te is nagyon jól tudod – paskolja meg a vállamat Grace.

Ez a nagy kérdés. Mi a terv? Bár elfogy a palack bor és a csoki nagy része, mégsem jutunk közelebb a megoldáshoz. Nemrég szűnt meg a munkahelyem, és ez az új meló a focicsapatnál kisegít a nehéz helyzetemből, nem utolsósorban pedig remek fejlődési lehetőség. Miután elfogadtam a tényt, hogy az előző munkahelyemen anyagi okok miatt már nem tudnak tovább foglalkoztatni, hamar rájöttem, hogy a váltás szükségszerű, hiszen túlságosan megrekedtem az életben, és nem igazán léptem előre az elmúlt években. Most még túl nagy az érzelmi sokk, hogy továbbgondoljam, mi lesz, hiszen ma estére teljesen kimerültem. Különben is, „ami nem jött el, azon mit kell aggódni” – veszem kölcsön Grace szavait, és ezekben a percekben egyáltalán nem érdekel, mit hoz a jövő. Egy egészen halk és bizonytalan hang azt suttogja a fejemben, hogy akár minden rendben is lehet.

– Beszéljünk valami másról! – terelek. – Mi van az új munkáddal? – nézek Elizára.

A kérdésemre a lányok összenéznek. Ez nem jelenthet jót.

– Megint ezt a telepata izét csináljátok – mutogatok rájuk. – Engem is avassatok be!

A konyhaszekrényből előtúrok egy újabb üveg bort. Miután a poharak újra tele vannak, visszamegyünk a nappaliba, ahol leülnek a kanapéra, én pedig velük szemben a babzsákfotelbe huppanok. Imádom, hogy egy hullámhosszon vannak, és elő tudják adni a közös aggyal rendelkező sziámi ikerpárt, de ilyenkor baromi idegesítő, hogy nem értem, miről beszélgetnek. Hiába az összenézés, nekem ez nem mond semmit.

– Csak projektalapú megbízás – válaszol a feltett kérdésemre. – Pár hónapig tart – mondja nem túl élénk hangon.

– Miért így mondod? – kérdezem. – Hiszen ez nagyszerű! – örvendezem. – Már rég nem volt ilyen hosszú időre szóló megbízásod.

Elizabeth fotósként dolgozik, és a legtöbb munkája projektalapú. Ez nem újdonság számomra. Nagyon ritka, hogy pár napnál vagy hétnél hosszabb melót megcsípjen. Nagy a verseny a fotós szakmában is, és a jó kapcsolatok sokat számítanak. Az kapja a munkákat, aki több embert ismer. Az, hogy most egy hosszú távú megbízása van, stabilitást jelentene neki, és persze tervezhetőséget.

– Mert akivel együtt kell dolgoznom, az Alan – mondja fintorogva.

– Rohadt Alan Jenkins! – kiált fel Grace.

Erre leesik az állam. Alan Jenkins az a fickó, akivel Eliza legutóbb járt. Több mint három évig voltak együtt. Az egész kapcsolat egy kész anomália volt. Grace-szel sosem bírtuk a fickót. Amikor megismertem, úgy tűnt, minden rendben van. Mégis volt benne valami megmagyarázhatatlanul fura. Bár a kapcsolatuk kezdetét nem figyelhettem meg, Grace elmesélései alapján… Hát… Nem egy egyszerű képlet. Ahogy telt az idő, a kapcsolatukból elmaradoztak a romantikus gesztusok. Alan nem jött el a közös baráti eseményekre, mi valahogy már nem voltunk elég jók neki. Mindenhonnan késett, és mindig sietett. Állandóan kritizálta Eliza megjelenését. Soha semmi nem volt számára megfelelő, amit tett. Ez Eliza önbecsülését teljesen tönkretette. Amikor már a barátnőnk ott tartott, hogy véget vet a kapcsolatnak, újra előkerült a romantika, és ez így ment folyton-folyvást. Borzalmas időszak volt, és nagyon nehezen ért véget. Azóta még mindig nem önmaga, pedig hónapok teltek el. És ez a gané most újra itt van. Természetes, hogy azonnal elkezdjük félteni a barátnőnket.

– Ha csak Eliza közelébe is megy, kiherélem – közli Grace.

– Egyetértek. Lassú, és fájdalmas lesz – egészítem ki zord hangon.